1. Rész.

Hogy Igazolni próbálja a Kongresszus Oroszországnak szóló gazdasági hadüzenetét, az USA külügyminisztere Rex Tillerson kijelentette, hogy "az új szankciókról szóló törvénytervezet majdnem egyhangú megszavazása, az USA azon törekvését mutatja, hogy kiderüljön, hajlandó-e Oroszország lépéseket tenni a kétoldalú kapcsolatok javítására,  és az együttműködés folytatására a világ fő problémáinak megoldásában." Vagyis a "szankciók--együttműködést jelentenek"! 

Jugoszlávia bombázása,  az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata nélküli behatolás Irakba, az afganisztáni nemzetközi koalíció incidensei, a líbiai légtér sérthetetlenségéről szóló Biztonsági Tanács-i határozat nyílt megsértése, logikus végkifejlethez vezetett.  Washington látványosan visszatér a múlt század közepének politikájához, mely Hiroshima és Nagaszaki 1945. évi bombázásával kezdődött és 1975-ben saigon-i amerikai követség helikopteres evakuálásával fejeződött be.  

A "XX. század közepének" politikájához való visszatérés bizonyítékai a Koreai félszigeten kialakult konfliktus, a Kínával folytatott gazdasági-kereskedelmi háború,    a  Peking által épített Dél-Kínai tengeri mesterséges szigetek,  ugyanezen a területen a hajózási szabadság   diplomáciai  megoldásának elutasítását jelenti. Ugyanezt jelenti az afganisztáni háború újabb eszkalációja és az Iránnal kötött nukleáris alku felmondásának szándéka. 

Ugyanezt jelentik továbbá Mike Pence Tbilisziben tett ígéretei, hogy "megvédik Grúziát" ( Condoleezza Rice államtitkár hasonló ígéretei győzték meg 2008.-ban Mihail Szaakasvilit a  Dél-Oszétia és az orosz békefenntartók ellen tervezett agresszió büntetlenségéről). A "halálos védelmi" fegyverek, melyek ukrajnai szállítását már megkezdték, minden bizonnyal ugyanide tartoznak.(link: уже начавшиеся поставки американского «летального оборонительного» оружия на Украину.)

Az is ide tartozik, hogy deklarálták: az amerikai "érdekszféra" Oroszország határáig terjed, sőt,  az orosz hagyományos fegyverzetek korszerűsítése miatt érzett "aggodalmuk" okán, azon túl is.

Nem érdemes szavakat vesztegetni a rosszindulatú kongresszusra és annak túszára, az USA elnökére. Donald Trump aláírta az országunk elleni új szankciókat, ő küldi a hajókat Koreához és a dél Kínai tenger szigeteihez, ő mért csapást tomahawkok-kal a  szíriai Shayrat támaszpontra, ő volt az, akire anélkül, hogy a Kongresszus bármiféle nyomást gyakorolt volna, kijelentette, hogy elégedetlen az Iránnal kötött nukleáris alkuval.     Minden egyéb - az amerikai boszorkánykonyha.  Ha a belvillongások szereplőit minősíteni akarjuk, akkor  a "jó rendőr -- rossz rendőr" hasonlattal élhetünk. 

Még ha fel is tételezzük, hogy az USA-nak egy icipici oka van arra, hogy Oroszország ellen gazdasági háborút hirdessen, még ha el is ismerjük, hogy az USA-nak joga van az ENSZ megkerülésével szankciókat kihirdetni valamely országgal szemben, valamint joga van az amerikai törvények érvényességének kiterjesztésére harmadik országokra (területenkívüliség),  a szankciók eltörlésének semmiféle "útmutatója" nem volt és nem lesz.

Az USA már régen diszkreditálta a szankciók eszközét, mint olyan meghatározott, előzetesen meghirdetett korlátozásokat, melyeket a partner bizonyos meghatározott szabályszegéseire válaszként  alkalmaznak.  A szankciókat bevezetik, de nem törlik el  addig, amíg mulatságos anakronizmussá nem válnak.  De még ebben az esetben is csak "átfogalmazzák" őket. . A Kongresszus által 1974-ben elfogadott, hírhedt  "Jackson-Vanik módosítás"-t 1989-tól évente leállították az amerikai elnökök, de csak 2012-ben "törölték" el.   A "törölték" azért áll idézőjelben, mert a republikánus szenátorok a nem működő törvény "eltörlésének" feltételéül szabták   a működő "Magnyickij-törvény" egyidejű elfogadását.  

Emlékeztetünk, hogy Grúziával kapcsolatban a Jackson-Vanik módosítást 2000-ben, a Moszkva-Tbiliszi konfliktus csúcspontján fogadták el, amikor Putyin, közös erőfeszítéseket javasolt a dél-oszét és abház helyzet  rendezése érdekében, azt kérte Sevarnadzétól, hogy  a nemzetközi terroristák elől zárja le a Kaukázus gerincén átvezető "grúz tranzitutat". Sevardnadze azzal a tréfával ütötte el a kérést, hogy "országaink között vízumnélküliség van érvényben". Erre  Oroszország vízumkényszert vezetett be Grúziával szemben.

De "a demokratizálódás útján  történt előrehaladás"-nak köszönhetően megkapta a Jackson-Vanik módosítás eltörlését: ugyanabban a 2000-es évben Szaakasvilit kinevezték Grúzia igazságügy miniszterévé. Néhány hónappal előtte ill. utána az USA nagykövetség tanácsára a kormány és a parlament kulcspozícióiba a leendő "Rózsák Forradalma" többi vezetőjét ültették.    

Ukrajnával kapcsolatban a módosítást 2005-ben törölték el. Úgy gondoljuk, hogy itt felesleges minden komment.

Az amerikai szankciók célja, hogy akik hajlandóak szuverenitásukat feladni, azok teljes mértékben, "békésen" alattvalók lesznek, akik meg nem hajlandók elfogadni a "demokrácia fáklyájának" diktátumát, önálló véleményt mernek hangoztatni nemzetközi fórumokon, minisztereket neveznek ki az USA követség jóváhagyása nélkül, azokat totálisan szétzúzzák. 

Az USA elnökének  (45.-é, 46.-é és a többié) a  hatásköreinek korlátozása a szankciók eltörlésében, melyeket az utóbbi törvény alapján vezettek be, végképp kérdésessé tette, mikor törlik el ezeket a szankciókat. Oroszország-ellenség. És ez így is marad, még ha százszor is békeszeretőbbek vagyunk az USA-nál. Ellenségek maradunk mindaddig, amíg tiltakozunk a "humanitárius bombázások", a "koszovói végrehajtók" ellen. 

Amíg az orruk alá dörgöljük "Powell kémcsövét"* emlékeztetve a 300 ezer iraki halottra, csak ebben az országban a kétmillió belső menekültre, arra, hogy ki provokálta az iraki szunnitákat és lökte őket az ISIL (terrorista csoportosulás, mely Oroszországban be van tiltva--EADaily megj.) soraiba. 

Amíg emlékeztetjük őket, hogy a Jabhat Fatah ash-Sham ez ugyanaz, mint a Jabhat  al-Nusra és ugyanaz mint a Szíriai Al-Kaida akárhányszor is változtatják meg a nevüket. Az Al-Kaida egy nap alatt több ezer amerikait ölt meg. Ki követ el bűnt Amerikával szemben, amikor megpróbálja kivonni az Al-Kaidát a csapás alól?  

Ez megbocsáthatatlan. És biztos jó lenne, ha Oroszország nem lábatlankodna az USA alatt az olaj-, gáz-, és fegyverexportjával, fémfeldolgozásával, felhő alapú szoftverjeivel, nukleáris fűtőanyagával, atomerőműivel, hanem inkább pennsylvániai szenet venne. 

Ezzel együtt a gazdasági szembenállás - az USA területe.Az orosz GDP tizenketted része az amerikainak, és mi csak "regionális hatalom" vagyunk. Igaz, Barack Obama nem pontosította, melyik "régióé". Rendben van, vegyük úgy, hogy "Európa, az arktiszi térség, Közel-, Közép-, és Távol-Kelet régiójára" gondolt. 

A fentiek szerint levonhatjuk a következtetést, hogy "az egyetlen szuperhatalom" kétpárti establishmentjének ambíciói csak mérséklik a katasztrofális vereséget, mely a Vietnámi háborúban elszenvedett vereséggel mérhető össze. Vagyis "a kétoldalú kapcsolatok javítására tett lépésekkel és az együttműködés folytatásával a világ legfontosabb problémáinak megoldására" Oroszország nem fogja megakadályozni, hogy  az USA egy "második Vietnám" jelöltjeinek kiválasztásával katasztrófa felé sodródjon. 

Az elemzők rámutatnak azokra az intézkedésekre, melyeket Oroszországnak meg kell tennie, mielőtt aktívabban szembeszegül az USA-val-- kezdve a bankszférával, folytatva... a 2018. évi foci VB-vel.  Meg kell érteni, hogy az új szankciós törvényt, hogy fogják alkalmazni a gyakorlatban.  Nagyon fontos, a törvényre hogy reagál Európa, nem szavakban, hanem tettekkel, pl. az Északi áramlat -2 kérdésében, stb.,stb. 

De először is, ennek a megközelítésnek sosem jön el a "megfelelő pillanata".  Másodszor, ismételjük, Moszkvának nincs szüksége arra, hogy  aktívabb szembeszegülésre váltson: azzal, hogy az USA a "gonosz tengelyéhez" az orosz atomhatalom mellé Iránt és Észak.Koreát is hozzákapcsolta, továbbá Ukrajnát és Grúziát "áldozatként" emlegeti, az USA maga jelölte ki a  négy "hadműveleti színpadot", melyeken az események  mindentől függetlenül, a maguk útján haladnak.   Ezekhez még hozzá kell vennünk Afganisztánt, ahol a helyzet fokozódik, és ahol az USA Trump szavai szerint "vereségre áll".  Nekünk csak meg kell jósolnunk, az öt "hadműveleti színpad" melyikén várja az USA-t egy második Vietnám.   Mindegyiknek megvannak a maga előnyei és hátrányai.

Bármennyire cinikusnak hangzik, de Oroszországot nem fenyegeti a jelölt szerepe, mivel hatalmas nukleáris arzenállal rendelkezik.  A világgazdaságban betöltött szerepének és úgyszintén   atomfegyvereinek köszönhetően, Kína is biztonságban van. Ráadásul sem Oroszország, sem Kína egyszerűen nem képes megakadályozni az USA-t abban, hogy a maradék listáról kiválassza áldozatát.

Ezek nem a Külügyminisztériumnak szóló tanácsok. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyhangú határozata az Észak-Korea elleni gazdasági szankciók fokozására megmutatta, hogy Oroszország is, Kína is ezt a külpolitikai irányt tekinti alapnak. 

"Harmadik pozíció" választása ("ha Oroszországot Észak Korea szövetségesei közé soroltátok, miféle együttműködésről lehet szó? először a szankciók eltörlése és utána az együttműködés") nem lehetséges. Egy ilyen állásfoglalás a szankciók fokozásának ürügyéül szolgál. Magától értetődik, hogy a kialakult helyzetben Oroszország egyedül nem vétózhatta meg az Észak Korea elleni  szankciókat,  és egyelőre Kína se törekszik a feszültség fokozására: az USA egyelőre még nem lépte át a vörös vonalat. 

Végülis Oroszország nem robbant ki nukleáris háborút a félszigeten: San-Francisko a koreai határoktol 9 ezer km-re van, míg Vlagyivosztok az orosz mértékek szerint  a Tumannaja folyó környéke.

Egyszóval a "második Vietnám" 1. sz. jelöltje, Vietnám előfutára (az 1950-1953 közti háború) -Korea.

Az amerikai tisztviselők legutóbbi kijelentései enyhítenek Trump érzelmi fenyegetésein, mely szerint Phenjannak olyan "tűzzel és dühvel válaszol, amilyet még nem ért meg a világ".  Így augusztus 9.-én a Pentagon főnöke James Mattis azzal fenyegetőzött, hogy Phenjan "bármilyen konfliktusban" vereséget szenved. Értsd:nem nukleáris konfliktusban is.  A következő napon az NBC tévécsatorna a Pentagon forrásaira hivatkozva közölte, hogy a KDNP katonai objektumaira, elsősorban a kilövő berendezéseire megelőző csapásokat terveznek.    De mindez, eltekintve az atomtámadástól,  a félsziget körülményei között--Phenjan hatalmas emberi és anyagtartalékai, valamint Kína támogatása mellett-- ez éppen a vietnami változat.

Az új szankciók és a hárommilliárdos exportból egymilliárd elvesztése nem állítja meg Kim Csen In-t , az észak-koreai vezetőt.  A kínai és hon-kongi média már legalább féltucat  kiskaput vélelmezett  a KNDK elleni új szankciók kijátszására.

Kim folytatja a teszteléseket és a trollkodást újabb és újabb USA területek (Aleuti szigetek, Hawai, Kalifornia) megnevezésével, ahová, ha  akarja, elérnek a koreai rakéták.  A szájhősködésre adott fegyveres válasz valami új dolog lesz, mely korábban csak a középkorban fordult elő.   A konfliktus áldozatait- dél koreaiakat, japánokat, amerikaiakat- ez nagyon kevéssé indokolja. Különösen, ha kiderül, hogy az észak koreai rakéták hatótávolsága a Japán tenger hullámaiig terjednek.   Még ha Washington el is akarná kezdené  háborút,  súlyosabb ürügyre lenne szüksége.És távolról sem tény, hogy az USA "bármilyen konfliktusban" győzne. Mindenesetre az elemzők eddig egyhangúan azt jósolják, hogy a KNDK kétmilliós hadserege könnyen elfoglalja a déliek erődítményeit a demilitarizált zóna mentén, elözönli Délt és mint 1950-ben, négy nap alatt elfoglalja Szöult.

Ugyanakkor az USA preventív csapása garantáltan csak a hidakban és az üres kormányépületekben tesz kárt:a katonai célpontokra irányított csapások hamis célpontokat érnek el.  Több mint nyolcezer nagy hatótávolságú (vagy a mobilizációs tartalék raktárainak figyelembe vételével ennek többszöröse) második világháborús ill. 50-es évek-beli önjáró löveg és reaktív sorozatvető rendszer fogja áttörni a demilitarizált övezetet és csapást mérni Szöulra. E fegyverek ára alig több az ócskavasénál. Erre nem lesz elég tomahawk és drón.

Kína bevonása a konfliktusba elkerülhetetlennek tűnik. . A Mennyei Birodalom céljai Kelet- és Délkelet Ázsiában nyilvánvalóak: Japán semlegessége, Dél-Korea semlegessége, vagy egyesülése Észak-Koreával egy Kína -barát állammá, Tajvan visszacsatolása, a Dél-Kínai tengeren és a környező országokban  hegemónia kivívása--mindez egész Dél-Kelet Ázsiában már a politikai hegemóniát jelenti. 

Egy egységes, semleges Kína-barát koreai állam egyáltalán nem jelenti KIM hatalmának kiterjesztését az egész Koreai félszigetre.  Még azt is mondhatjuk, Kim Csen In viszonya Pekinggel kissé hűvösebb, minta apja és nagyapja idején volt: a fiatal vezér mindenáron be akarja bizonyítani "a tapasztaltabb pekingi elvtársaknak" önállóságát.  Ezért a félszigeten  az eljövendő rezsim jellege (Észak győzelme esetén) az elemzők szerint a kínai rendszer puhább  változata lesz. Piacgazdaság, a Koreai Munkapárt vezető szerepe mellett. Mindenesetre ez az elképzelés nem kevésbé utópisztikus, mint Észak gyorsított demokratizálásáról elhangzó tervek (Dél győzelme esetén). 

Kínának elegendő az amerikai csapatok kivonása, valamint Szöul és Tokió Washingtoni szövetségének  megbontása. A többit, ezen országok Peking "barátjává" válását, elvégzi a gazdaság.

Oroszország Távol-Kelete a nemzetközi értelemben vett Távol-Kelet perifériája.  Az orosz gazdaságnak, és különösen a világgazdaságnak itt nincsenek létfontosságú objektumai.   Oroszország Csendes Óceáni Flottájának fő támaszpontja --Kamcsatka --felügyelete az  USA más parancsnoksága alá tartozik. A Japánban állomásozó erők már régen Kínára álltak rá.

Oroszország a gázexport diverzifikácójában érdekelt, hogy ne egyetlen vevőtől-- Kínától  függjön.  Hogy Dél Koreába a KNDK területén keresztül gázvezetéket építhessenek, Phenjánnak 2014 ben elengedték a majd 10 miiliárd dolláros szovjet adósságot (mely amúgy is nyilván "behajthatatlan " volt) és a szállítás jelenleg is ott folyik. . A Dél Koreába és Japánba történő cseppfolyósgáz-- szállítás gazdaságosságáról ugyanez a Kína nem ad egyértelmű választ. 

Ilyenformán Oroszországnak nincs rá oka, hogy a koreai konfliktusba látványosan beavatkozzon. Neki bármilyen eredmény megfelel.  A lényeg, hogy a konfliktus hosszadalmas és költséges lesz az emberi, gazdasági és reputációs veszteségek tekintetében. Még ha az USA Észak lerombolásával el is oltja Kim nukleáris ambícóit, ennek ára Dél lerombolása, Japán hatalmas veszteségei, Tajvan valószínű közeledése a kinai szárazföldhöz, és a szövetségesek USA-tól való távolodása lesz.

Miután 12 évig a háborús szakadék szélén egyensúlyozott, az USA visszavonulásának gyakorlatilag ugyanilyen következményei lesznek. "Hatalmad van, ha mások  azt hiszik, hogy hatalmad van.    Ha ez a hit meginog, senki vagy.  Washington fiaskója a Phenján elleni harcban rákényszeríti Szöult, Tokiót, Taipeit, Hanoit, Manilát, stb, hogy "odafigyeljenek" Peking álláspontjára, az egyedüli játékosra, aki kitartva a kellő hatásszünetet, megkapja, ami jár neki, majd barátilag elbeszélget Kimmel, s így mindenki megkönnyebbülve fellélegezhet.  Nem Phenján, hanem Washington kerül kilátástalan helyzetbe. Nem túl bonyolult dolog.

Oroszországnak itt, mondjuk meg egyenesen, ötödrangú szerep jut.  De amikor az "egyetlen szuperhatalom" rájön, hogy hová is került, és egyetlen óvatos csapással, mint Ash-Sayrat-ra, nem tudja megőrizni az arcát, és megpróbálja elkenni a helyzetet, hogy az ne Kína előtti nyílt kapitulációnak tűnjön, Oroszország státusza lényegesen megnő.    A nagy béke világkonferencián szükség lesz a szomszédos KNDK-ra és a nagy atomhatalomra.

Itt sem tudunk nagy reményeket fűzni a dolgokhoz.  Moszkva nem fog tiltakozni, mint 1951-ben a San-Francisco-i egyezmény aláirásakor. De a "civilizált világnak" mégiscsak rendet kell tenni a fejekben, és el kell döntenie, minek tekinti Oroszországot-számkivetettnek, vagy béketeremtőnek. Ezt a kérdést Oroszország sokszor és sokféle formában felteheti.

Az új Vietnám  második  lehetséges jelöltje--földrajzilag Keletről Nyugatra haladva--a jó, öreg Afganisztán. 

Augusztus elején Donald Trump John Nicholsont, az országban állomásozó amerikai kontingens tábornokát, keményen bírálta és nyugdíjazását javasolta, mondván: "Nem nyerésre, hanem vereségre állunk".. Ennek vannak alapjai: 2015 végén Afganisztán kormánya az ország területének csaknem háromnegyedét ellenőrizte, ma már alig több mint a felét és ez az ellenőrzés is nagyon feltételes.  A "Tartós Szabadság" (Enduring Freedom-ford. megj.) hadművelet 16 évvel a megkezdése után oda jutott, ahonnan elindult.

  Mivel tisztában van vele, hogy az amerikai csapatok kivonása esetén a kabuli rezsim addig se tart ki, mint a saigoni, Trump,  egy magánhadsereg tulajdonosa, Blackwater** Erik Princ elmondása szerint megvizsgálja az 5,5 ezer fős magánhadseregben szolgáló professzionális katonai egység lecserélésének kérdését, ami természetesen szükségmegoldás és nem a probléma teljes megoldása.

2001-re a Talibán gyakorlatilag az egész országot elfoglalta, az "Északi Szövetséget" a tadzsik határhoz szorította.   Afganisztánban jelentősen kiélesedtek az etnikai konfliktusok: a tálibok Afganisztán és északnyugat Pakisztán hagyományosan uralkodó népének a pastuknak a nyelvét az állam kizárólagos hivatalos nyelvévé tették.   . A nemzeti kutúra nyelve, a dari (kabul farsi - lényegében tadzsik nyelv) elvesztette állami státusát, annak ellenére, hogy ez a nyelv nem csak az afgán tadzsikok, de az üzbégek többségének, sőt, a Kabulban és más nagyvárosokban valamint az iráni határ melletti nyugati tartományokban élő pastuknak is a fő, sőt kizárólagos nyelve. Az afganisztáni etnikai határ majdnem etnopolitikaivá alakult. 

Nagyon valószínű, hogy az USA Afganisztán de-facto kettéosztását tervezte az észak-nyugati "tadzsik" (az ország területének 2/3-a) és a délkeleti "pastu" (1/3) zónákra. Ebben az esetben a NATO koalíció ellenzéke a pastuk személyében megerősödött volna, ugyanakkor megbízható szövetségesekre tettek volna szert a tadzsikok, üzbégek, siita- -hezárok új nemzetének  személyében, mely függetlenségi harcában magára vállalta volna a tálibokkal folytatott harc terhének jelentős részét.  

Amennyire meg lehet ítélni, Washington letett Afganisztán felosztásának tervéről elsősorban  Irán szerepének megnövekedésétől tartva az ország észak-nyugati részén. Bár az iráni külpolitikai orientáció keletivé válása valószínűleg enyhítette volna a nyugatra, többek közt Izraelre nehezedő nyomást.    Ugyanakkor Észak Afganisztán nem nyert volna valamiféle gazdasági előnyöket Irán "globális" megerősödéséből.

Ma a helyzet bizonyos mértékben ismétlődik.. Irán befejezte a vasútvonal kiépítését az afgán Herátig  és ez nyilvánvalóan még nem a végállomás: utána következik Mazar-i-Sharif, Dusanbe, az Alay völgy Kirgízia legdélibb részén és a kínai Kashbar.  Iránban, akárcsak Kínában európai nyomtáv van és éppen ez az "Új Selyemút" lesz a kazah-orosz útvonal fő konkurense.

Miután belekezdett ebbe az ambiciózus projektbe, Irán nyilvánvalóan már nem adja  észak-nyugat Afganisztánt legnagyobb ellenségének, a táliboknak. Kína és Irán továbbra is igyekeznek észak Afganisztánból kiszorítani az USA-t.  Igaz, Oroszországot is Kirgíziából és Tadzsikisztánból.

Érdekes, hogy ez év elején Moszkva gyakorlatilag Washington szövetségeseként lépett fel (természetesen Közép-Ázsiai érdekeinek figyelembe vételével),  A kulisszák mögött kapcsolatba léptek a Talibánnal kizárólag azért, hogy bevonják őket a párbeszédbe Kabullal, és hogy megakadályozzák Közép-Kelet szörnyűségét -- a Talibán és az Iszlám Állam helyi szervezetének szövetségét.   Az USA számára ez a diplomácia láthatóan túl finom volt: Washington állítólag megvádolta Moszkvát, hogy fel akarja fegyverezni a tálibokat.  A kapcsolatokat megszüntették. Ennek eredményeképpen a korábban egymást halálosan gyűlölő Talibán és Iszlám Állam közösen támadták a kormánycsapatokat.

Valószínű, hogy egy szép kis második "Vietnám" Afganisztánban nem lesz. Az "afgán Vietnám" hosszú és egyre inkább elhúzódó lesz.  A kabuli amerikai követséget evakuáló helikoptereket látván az amerikai polgárok megkérdezik maguktól: Sikerült e "seggbe rúgni " azokat, akik az Ikertornyokat támadták, vagy még több lett belőlük? Miért halt meg ebben az országban 3,5 ezer amerikai katona (a nem amerikai életeket szokás szerint nem számolják)? Mire szórtak el két billió dollárt? Csak nem arra, hogy Afganisztánt felosszák Irán és Pakisztán között?

A harmadik jelolt keletről nyugatra--Irán. A második legvalószínűbb USA áldozat. Ugyanakkor közülük ő a legerősebb.

Bizonyossággal állíthatjuk, hogy az Irán elleni háborúban semmilyen koalíció nem hozható létre, ha annak tényleges résztvevője nem lesz Pakisztán és/vagy Törökország a  tartalékaikkal és a hátterükkel.  Mindkettő kizárt : először is, ezeknek az államoknak meglehetősen konstruktív kapcsolata van az iszlám köztársasággal, másodszor túl sok egyéb külpolitikai és különösen belső problémáik vannak ahhoz, hogy belebonyolódjanak egy hosszú és számukra teljesen értelmetlen háborúba.  

Az USA érvelését tényleg nehéz megérteni.  Egyrészt Trump elismeri, hogy Teherán aggályosan betartja a hat nemzetközi közvetítő által megkötött és az előző adminisztráció által két éve  jóváhagyott nukleáris programról szóló egyezmények "betűjét". Ugyanakkor az USA 45. elnöke szerint Irán  "egészében helytelen viselkedésével" megsérti annak "szellemét". 

Trumpnak "egyszerűen nem tetszenek" az egyezmények.. Érdekes lesz megfigyelni, hogy tudja megmagyarázni még legközelebbi szövetségeseinek is azt, hogy az egyezményt nem a megfelelő jogosítványokkal rendelkező USA elnök hagyta jóvá, , hanem egy bizonyos Barack Obama nevű személy, saját, személyes  érdekei céljából. Valahol ez "Janukovics személyes adósságára" emlékeztet. .

Irán szintén csak meghatározott keretek közt cselekedhet.  Kurdisztán iraki részének függetlensége a szeptember 25.i referendum eredményei   alapján gyakorlatilag elkerülhetetlennek tűnik.   És ez szintén elkerűlhetetlenül előidézi a szunnita észak Irak (Jazeera) különválását: a 75%-ban siita lakosságú Irak, miután a szunnitákkal szemben a legkegyetlenebb erőszakot alkalmazta, túlságosan aszimmetrikus föderációvá válna Kurdisztán nélkül, mely teljes hatalommal, valamint az olajtartalékkal rendelkezik.

Jazeera, mely valószínűleg Szíria jelentős részét is magában foglalja, elkerülhetetlenül Törörűkország "védelme" alá kerül, mely katonai támaszpontokat létesít Moszulban, Fallujahban, sőt lehet, hogy  Deir-Ez-Zorban: csak az iraki és Szíriai Kurdisztán bekerítésével érzi magát biztonságban Törökország. Szemel láthetóan ezért enyhült Ankara álláspontja a kurd referendum kérdésében: minden egyéb Törökország számára öngyilkosság. 

Iránnak gyakorlatilag nincsenek szövetségesei.  A polgárháborúból éppen kikecmergő Szíriának lélegzetvételnyi szünet kell. Ugyanez vonatkozik Jemenre is. Irakkal sem egyszerű minden.

"Irak többé nem szövetségese Amerikának",- jelentette ki július végén az iraki referendumról rendezett tanácskozáson Ronald Griffith --a nyugalmazott, de szakértői körökban igen tekintélyes, négycsillagos USA tábornok, a szerbiai Kraina ellen indított  horvátországi "Vihar" hadmővelet egyik tervezője.

A teljesen siitává váló Irak egészen biztos, hogy nem lesz az USA szövetségese.  Bár Iránnak ezért a szövetségesért is meg kell küzdenie. E két siita állam történelmi szekrényében megmarad az 1980-88 évi Irán-Iraki háború csontváza. mely mindkét oldalon fél-egymillió emberéletet vitt el, valamint a határviták és az örök arab-perzsa vetélkedés. 

"Siitizmus, vagy arab nacionalizmus"--ilyen címekkel jelent meg az arab média július utolsó napján a népszerű iraki politikus és prédikátor Muhtada-as-Sadra váratlan látogatását és Muhammad bin Salman szaudi koronaherceggel történt tárgyalását kommentálva.(link:неожиданный визит в саудовскую Джидду популярного иракского политика и проповедника Муктады ас-Садра) . A prédikátor elhatárolódik Irántól és élesen kritizálja Irak volt miniszterelnökét, jelenlegi elnökét, Nouri al-Matiki-t, aki az iraki szunniták ellen elnyomó politikát folytat és a terrorista Iszlám Állammal összenövő szunnita felkelés egyik fő bűnöse. . E két vezető vitájától nagymértékben függ, hogy a leendő siita Irak az öböl arab monarchiáihoz, vagy az egyhitű Iránhoz fordul. 

A második esetben Irán fizikai előrehaladását csak a siita Irak korlátozza.  Az arab félsziget inváziójáról, még kevésbé megszállásáról, szó sem lehet. A propagandaszólamokon túl ezt az iráni elemzők is elismerik:az öböl olaj- és gázmezőinek elfoglalása- pontosan az a lépés, mely megváltoztathatja Törökország és Pakisztán, Egyiptom és sok más, köztük iszlám országok álláspontját és az Irán-ellenes koalícióba kényszerítheti őket!

 Kívülről úgy tűnik, hogy a "Támadni nem szabad védekezni" (Figyelem, a mondatban nincs vessző, így kétféleképpen értelmezhető--ford. megj.) dilemma áll fenn.  Patthelyzet és a keresett hosszú és véres "Vietnám".  Azonban még az "arab tavasz" és a Bahrein-i siita felkelés idején (pontosabban annak leverése után) az Iráni stratégiai kutatások központja és egyéb intézetek szerzőinek publikáció meglehetős egyértelműséggel céloztak a monarchiák szétverése lehetőségének mechanizmusára. Arra a mechanizmusra, melyhez Törökország, Pakisztán, Egyiptom szívesen csatlakozna.

A monarchiák megrendítése nemcsak a siiták jogainak védelme, de az arab és iszlám országok munkásai (csak Szaúd-Arábiában a lakosság 30%-a) valamint a helyi rezsimek ellenzéke jogainak megvédése jelszavával történhet.  Más szavakkal elindítani az irányított káosz mechanizmusát, amikor is a regionális státuszra egy picit is igényt tartó szomszédok előtt felvetődik a kérdés: sürgősen tesznek valamit érdekeinek érvényesítésére, vagy lekésnek.    Nem a fizikai határok megváltoztatásáról van szó, hanem baráti csoportok: helyi siiták, a török modell hívei,  pánarabok, pániszlamisták stb hatalomba juttatásáról. 

Kezdjük megérteni a Külügyminisztérium és a Kormány munkatársainak kérését Trumphoz, hogy korlátozza aktivitását a Twitteren.  A szövetségesek hiánya és az öböl monarchiáinak katonai gyengesége (mennyit ért három éves közvetlen részvételük a  jemeni konfliktusban) túlságosan nyilvánvalóak. 

Az USA politikája folytonosságának hiánya, igen-igen, a sokat dicsért "demokratikus államok politikájának folytonosságának" a hiánya túllép egy diplomáciai botrány keretein: ki fog még 14 évet dolgozni az Iránnal kötendő új egyezség kidolgozásán, ha nincs garancia arra, hogy néhány év múlva az USA soros elnöke azt fel nem mondja? Ki győzi meg Iránt  a szankciók felújításának törvényességéről, és arról, hogy az új egyezség kidolgozásáig, azaz még 14 évig, tanúsítson visszafogottságot? 

Nincs más hátra, mint hogy elismerjük:Trump dühkitörése spontán volt. Az izraeli lobbi hatása alatt cselekedett, vagy izraeli barátainak akart jót tenni, akik elégedetlenek a jelenlegi alkuval. Mint bármelyik nemzetközi szerződés, ez az alku sem tökéletes. Valószínűleg. Izraelt teljesen kielégítené, ha Iránnak sem atomerőműve, se nukleáris fűtőanyaga, se szakemberei nem lennének ezen a területen.  Mahmoud Ahmadinejad iráni elnök 2005-2013 közötti felelőtlen kijelentéseire, olyan fenyegetésekkel, hogy "eltöröljük a cionista rezsimet a föld színéről" még sokáig fognak emlékezni. Mellesleg a jelenlegi USA elnök kijelentéseire is!

Valószínű hivatalos visszavonás nélkül, de Trump fenyegetését az Iránnal kötött nukleáris egyezmény felbontásáról, fokozatosan leveszik a napirendről.   Irán közvetlen fenyegetettsége hosszú időre elhúzódik  az "Arab NATO" (Trump kifejezése; a korábbi kormányoknál--a "Nagy Közel-Kelet":a folytonosság itt nyilvánvaló) létrehozásáig, azaz az 1950-es 1970-es években működő katonai-politikai tömb, a CENTO reinkarnációjáig. 

Ezúttal Marokkótól és Egyiptomtól Törökországig, Kurdisztánig és az öböl monarchiáiig fog terjedni.   Pakisztánt nem fogják felkérni,  mert ez India tiltakozását váltaná ki, mellyel az USA az utóbbi i években meglehetősen szivélyes kapcsolatokat épített ki, melyek fokozatosan katonai stratégiai kapcsolatokká alakulnak át. Mindeközben figyelembe kell venni, hogy az utóbbi 70 évben az araboknak egyetlen szövetséget se sikerült összehozniuk, az arab államok amorf Ligáját kivéve. 

Középtávon Iránt a "második Vietnám" jelöltjeinek listájáról ki kell zárnunk. De Washington már megkapta a választ   esztelen kijelentéseire, valamint az új szankció-csomagjára.    Irán megnövelte rakéta programjának költségvetését több mint félmilliárd dollárral. "Az amerikaiaknak tudni kell, hogy ez csak az első akciónk"--jelentette ki az iszlám köztársaság parlamentjének elnöke Ali Larijani.

Tehát nagyszabású konfliktus létrejöttének valószínűsége az USA bekapcsolódásával ("második Vietnám"), de Oroszország közvetlen részvétele nélkül, a három színpad--Koreai félsziget, Afganisztán, Irán--egyikén sem tűnik egyelőre nagynak.  Jóval nagyobb a "sansza" az Oroszország európai határainál fekvő két színpadnak--Grúziának és Ukrajnának--bár a két konfliktus között nagy különbségek vannak. Bármelyik irányban is aktivizálódik Oroszország, a Nyugat kénytelen lesz azt üdvözölni!

(folytatás következik)

Albert Akopjan (Urumov)Альберт Акопян (Урумов)
Részletesen: https://eadaily.com/ru/news/2017/08/14/ameriku-vylechit-novyy-vetnam-kandidaty

*Collin Powell USA államtitkár hírhedt kémcsöve, melyet az ENSZ 2003 évi közgyűlésén mutatott fel,, állítva, hogy az iraki vegyi fegyver anyagát tartalmazza!

** Blackwater -- amerikai őrző-védő cég, magánhadsereg.